Kiállításmegnyitó – Molnár-Csikós Virág megnyitószövege

Kedves Barátaim, kedves művészetkedvelő, szépséget szerető Kíváncsiak, csütörtök este éppen erre járó Szerencsések – kedves Kapukon Betérők!

Ez az este látszólag ugyanolyan, mint a többi: hosszan elvékonyodó, bizonytalanul halovány szállal a jó távoli reggelhez kapcsolódó;  a napnak lassan földre csúszó uszálya. De ebben a lehulltában is méltóságteljes, mai csütörtök estében a földre omló idő-uszály redőin apró, fényes, furcsa parányok táncolnak! Mint Gustav Klimt festményein a kréta-arcú, levegő-testű, törékeny nőalakok dereka körül suhogó Emilie Flöge-kelmék aranyfoltjai…A teremtő lélek fénytemplomának éteri parányai ezek, amelyek átszűrődnek lebegő kapuk résein; ezek világítanak a mai estében, és tereltek ide ma valamennyiünket.

Pár évvel ezelőtt egy szabadkai kortárs művészeti galéria kurátoraként és Sebestyén János alkotótársaként az éppen megnyitott művésztelepi beszámoló-kiállításunk képei között szemlélődve észrevettem egy hölgyet, aki hosszú percek óta állt János egyik festménye előtt. A nő arcán gyönyörű, igéző fényben csillantak meg a hirtelen kiomló könnyei. Egy kapu előtt állt, amit az a pillanat tárt szélesre előtte. És jöttek, csak jöttek onnan a kapu mögül, csak tódultak kifelé a fényparányok…A hölgy másnap visszajött a galériába, és elmesélte, hogy teljesen meg-magyarázhatatlan, megrendült lelkiállapotba került, amint megpillantotta János Téli angyal című festményét, annyira, hogy nem tudott mellőle elmozdulni. Hogy olyan fényt látott onnan jönni, ami egyszerűen nem engedte őt tovább. Természetesen megvásárolta a festményt, amely azóta belgrádi otthonának falát díszíti – füröszti meg a tiszta lélek fényével azokat, akik nézik. Azokat meg egészen biztosan, akik látják is.

Nem ez volt az első transzcendens élményem János lélek-kapuival. Szabadkán történt az is, amikor – elvileg – először találkoztunk és alkothattunk együtt egy művésztelepen. Ő már az asztalánál dolgozott, elmélyülten festett, amikor én a terembe léptem. A művésztelep vezetője bemutatott minket egymásnak, ami merőben felesleges mozzanatnak bizonyult abban a pillanatban. Hiszen rögtön világos volt, hogy ismerjük egymást jó régről – a fényeket megmutató kapuinak túloldaláról! Így aztán az sem furcsa, hogy amikor János felkért, hogy nyissam meg ma este a kiállítását, azonnal és magától értetődően elém jött a tárlata címe is. Aztán tegnap említette, hogy az itt látható egyik festménye is a Lélek-kapuk címet kapta. Talán nem véletlenül…

Sebestyén János festményei nem egyszerűen szépek. Hogy jó rájuk nézni, az csak a legalapvetőbb felszíni tulajdonságuk. Színei misztikus kódok hordozói; rezgésükkel áthangolnak, de leginkább visszahangolnak a gyermeki, romlatlan önmagunkra. Képeinek különleges ereje ott van valahol az önmaga elfeledett tisztasága után mindig visszavágyó lélek és az ezt a visszatérést megengedő vagy megakadályozó tudat feszültségekkel teli mezsgyéjén. Ezen a határon kapuk az ő képei: átengednek, vagy visszatartanak.Akárhol is tartson éppen a harc a szeretett-önmagunkért a gyilkos módon felgyorsult világunk fojtogató elvárás- és megfelelés-örvényei közepette, János képei előtt állva könnyű döntést hoznunk: lépünk, vagy maradunk. Az ilyen meghozott mikro-döntéseink pedig – ha csak pillanatokra is – át tudnak minket vinni az ésszel fel nem fogható tartományokba. Oda, ahova nem jut el a mindennapok lélekpusztító zajszennye. Ahol csak mi vagyunk, háborítatlanul. Ahol jól vagyunk. Ahol végre, és tényleg önmagunk vagyunk.Ezek a transzcendens pillanatok összeadódva pedig mikrokozmoszaink formálóiként hatással vannak a Nagy Egészre. Ha úgy tetszik: a léleknek, lélekből, lélekkel teremtő alkotók felelnek azért, hogy a világ egy kicsit jobb hely lehessen. Nem kis felelősség…

Sebestyén János festményein ki-ki megtalálhatja a maga kapuját: kicsit vagy nagyot, fényrés-szerű szűket, fényzuhataggal szélesre tártat… Hogy a szemlélőt milyen kapu invitálja, melyiknek a túlfelén sejt a lelke enyhülést – mindegy is. Színeinek és felületeinek szövetei pillanatról pillanatra változnak, folyamatosan formálódnak bennünk. Mint az érzéseink. Ezek a színek tiszták és vibrálóak, egymást erősítik; János képeiben elmerülve az érzéseink tiszták és vibrálóak – a tiszta önmagunkat erősítik. A tudatunk feljebb kerül: mintha közelebb mehetnénk. Mintha ez az elidegenedett világ közelebb jöhetne.Sebestyén János festményei csöndes, gyönyörű világba visznek; képei sem nem megbotránkoztatók, sem nem trendkövető-harsányak. Viszont szűrők és nagyítók is. Lélek-kapuin belépve egy minden felesleges sallangtól megtisztított, elemi létezés van csak. A körülöttünk lévő világnak olyan valóságos, kiegyensúlyozott mikro- és makro-metszetét mutatja meg nekünk, amelyre rácsodálkozunk: ilyen szép, ilyen jó benne élni?

Kedves Barátaim!

Sebestyén János, amikor éppen nem fest, akkor is teremt. Apaként, barátként, alkotótársként, tanárként – emberként. Olyan értékeket hoz, amilyenekkel jó lenne megtölteni sok kiüresedett helyet: az odafigyelés és alázat, ahogyan a tudását átadja azoknak, akik maguk is szépet, szépséget teremteni igyekeznek; a türelem, amellyel a folyton kérdező gyermeki kíváncsiságra válaszol; az önzetlenség, amellyel a megfáradt barátnak mindennapi kenyérrel asztalánál megterít; a teljes odaadás, amellyel szeretni képes. Ezek azok az értékek, amelyek János lélek-kapuinak alapjait olyan rendíthetetlenné, kikezdhetetlenné teszik. Akkor is, amikor nem ezeknek az értékeknek az ideje van most. Úgy is, hogy a valódi és szilárd jellem ma inkább átok, mint áldás. És annak ellenére is, hogy a hitelesség napjainkban már egyáltalán nem divat… A leakasztható, instant-élmények özönében is működő, tapintható szeretettel megalkotott képei legyenek tehát az Önök átjárói is – menny és menny között.

Meggyőződésem, hogy a lélek, amikor képessé válik felismerni tiszta és hibátlan önmagát, rájön, hogy igazából csak jó és jó között választott mindig. Csak jó és jó között választhat egyáltalán.

Ezért kérem, ma este ezeken a kapukon nyugodtan, bátran lépjenek ki, be és át… Semmi baj nem történhet; ez a mai nap már levetette, földre hullni engedte táncoló fényparányaival díszlő idő-uszályát; most már csak az este van, amely látszólag ugyanolyan, mint a többi. Csak ez éppenséggel Sebestyén János lélek-kapuin át világít nekünk.

Budapest, 2017. október 26. Molnár-Csikós Virág, Lélek–kapuk kiállítás, BARDONI Intérieur

Fotók: BARDONI Intérieur és Mayer Zsolt