You can enable/disable right clicking from Theme Options and customize this message too.



Online foglalás

* Töltse ki a kötelező mezőket *
Sebestyén János festőművész

+36 20 257 0700
info@sebestyenjanos.hu

Írjon nekem!

Minél többen festenének, annál nyugisabb lenne ez a világ

Rólam írták / Nincsenek hozzászólások / 2015-08-15

Sebestyén János festőművésszel, a IV. Egri Nemzetközi Alkotó- és Művésztelep egyik résztvevőjével beszélgettünk többek között inspirációról, mecenatúráról, a kultúraéhségről és arról, hogyan lehetne jobb ez a világ…

Hogyan érzi magát a Művésztelepen, mennyivel másabb itt alkotni, mint otthon, a műteremben?

Sajátos hangulata van, főleg itt, hogy a szabadtéri színpad mellett vagyunk. Nagyon jó a hangulat, jó kapcsolat alakult ki a színészekkel, sokat beszélgetünk és festettünk is közösen. Inspiráló a közeg, s meglepő mennyiségű munka születik egy-egy ilyen alkalommal, hiszen nincs más dolgunk, mint reggeltől estig festeni. Meg persze a művész általában magányos emberfajta, hiszen van körülette egy csomó normális ember, ő meg a lüke. Itt viszont mindenki művész, olyan ez a sátor, mint egy bolondokháza, szóval mindenki jól érzi magát.

A közeg, amiben élnek, alkotnak tehát nagyon fontos. Mégis mennyire kedvez a világ ma a művészeknek, amikor minden felgyorsult, miközben a művészet pont nem a kapkodásról, sietésről szól?

A világ olyan, amilyen, s lehetne ettől ideges az ember, de minket szerintem az ment meg, hogy festünk. A festés erős koncentrációt igényel. Amikor az ember fest, nem foglalkozik mással. Segít lelassulni, lecsendesülni belül.
Ezt akkor is tapasztalom, amikor kurzust tartok. Eljönnek nyugtalan hölgyek, s már a második napon mondják, hogy „Jaj de lenyugodtam, teljesen kimosódott a fejemből minden, mert annyira arra figyeltem, hogy az a piros olyan legyen, hogy elfelejtettem figyelni a gondjaimra”. Meggyőződésem, hogy gyógyító hatása van a művészetnek, ezért minél több ember fest vagy próbálja ki magát bármilyen művészeti ágban, annál nyugisabb lesz a világ.
A baj az, hogy elég sokakat eltántorítanak az iskolában, negyedikes korukra a gyerekekben kialakul az a tévképzet, hogy nem tudnak festeni. Mert osztályozzák, leírják őket ahelyett, hogy bátorítanák. A tananyag sem igazán a korosztálynak megfelelő, s így elveszik a festészet öröme. Pedig a festészetben is vannak olyan szabályok, amiket meg lehet tanulni megkönnyítve ezáltal a kifejezést.

Pesten a Modul Art Academyben működök közre, ott éppen olyan programokat dolgozunk ki, amely mindenféle stílushoz megfelelő tudást tud adni. Sajnos ezekből az iskolákban keveset tanítanak, inkább csak kínlódnak a gyerekek.

Többen kellene, hogy fessenek, s többen kellenének azok is, akik kiállításokra, múzeumokba járjanak, nem? Mekkora ma az emberekben a kultúraéhség?

Vannak jó próbálkozások, mint például a Múzeumok Éjszakája, persze nyilván ez csak egy éjszaka. És a Szépművészeti Múzeumban is voltak olyan kiállítások, melyek csúcsokat döngettek nézőszám tekintetében: divattá vált elmenni egy van Gogh- vagy Monet-kiállításra. Kicsit hasonlatos a jelenség ahhoz, mint a Harry Potternél, amikor mindenki elkezdett olvasni. Aztán kiolvasták a hét kötetet, és abba is hagyták… De hát a művészeti nevelés feladata, hogy a közönséget kinevelje.

Világszerte megfigyelhető azonban, hogy az utóbbi 20 évben a kultúra veszített fontosságából. Hollandiában zenekarok szűnnek meg, a válság kitörését követően mintegy kétezer galéria zárt be New Yorkban. A gazdasági problémák nagyon lenyomják az emberek kulturális érdeklődését. Hazamennek, tévéznek, alszanak, aztán mennek vissza gályázni, hogy kifizethessék, amit ki kell.

Mit gondol, hogyan lehetne ezen változtatni?

Nem tudom, hogyan lehetne visszaalakítani a jelenlegit a 60-as évek helyzetére, amikor nyüzsögtek a kiállításmegnyitókon, rengeteg könyvet vettek, olvastak az emberek, téma volt egy új verseskötet. Most úgy tűnik, kicsit vesztésre áll a klasszikus művészet. De valamit ki kell találni. Ahogy az egyházak is azon töprengenek, hogy hogyan lehetne visszacsábítani a híveket a templomba, ugyanúgy nekünk is vissza kell csábítanunk a kultúra templomába az embereket.

Fontos lenne, hogy elinduljon egy párbeszéd a társadalmon belül, hogy egyáltalán mi az, hogy kultúra, miért fontos, s hogyan lehetne támogatni…

Ha már a támogatásról van szó, milyen a jelenlegi helyzet?

A kultúra valahogy mindig a maradékból kap pénzt. Persze nyilván nehéz eldönteni, hogy mire menjen a pénz, az egészségügyre, oktatásra vagy művészetre… Megszűnt az állami mecenatúra azon formája, amely annak idején a művészeti alapban testesült meg, aminek gyárai voltak, művésztelepei, alkotóházai, nyugdíjrendszere. Persze a rendszerváltás előtt meg politikailag vártak el valamit, de amúgy tömegében tudták támogatni a művészeket. Nincsenek olyan mecénások sem, mint például Amerikában a 60-as években, amikor minden város épített magának egy kortárs múzeumot, amit aztán a szponzorok teletömtek képekkel. Nálunk nem alakult ki az az erős felső középosztály, akinek ilyesmire van pénze.

Nagyon nehéz képeket eladni, ami nagy egzisztenciális gyötrődést okoz a művészeknek. Az, hogy a maga feje után fessen, vagy megpróbálja a közönség ízlését eltalálni egy picit (vagy nagyon), az mind árnyalja egy művész mindennapjait.

Olaszországban például a művésztelepet az ottani turisztikai egyesület csinálja, összeálltak a civilek, s próbálják a kisvárosuk kultúráját működtetni. Ez megy 15-20 éve, a fél város részese lett, nagy vacsorákat szerveznek, melynek bevételét a művésztelepre vagy valamilyen jótékonysági célra fordítják. Tehát ott benne van a társadalom szövetében ez a történet. Persze nekik sem könnyű, sok meló van benne, de megéri. Jó lenne idővel valami ilyesmi itt Egerben vagy bárhol az országban.

S nyilván a pénzben való hitet, annak egyedüli feltételrendszerként való használatát is meg lehet törni ezzel, hogy van itt egy művésztelep, ahol nem a pénz szaglik, hanem a szemek ragyognak helyette. S minden „civilnek” hasznos lehet megismerni ilyen fantasztákat, amilyenek mi vagyunk, akik mernek egy kicsit kilógni a sorból, s valami olyasmivel foglalkozni, ami nem rögtön, a legegyszerűbb módon megfejthető dolgokat eredményez, hanem egy kicsit gondolkozásra, érzésre késztet. Ezért is örülnék, ha minél nagyobb számban jelennének meg nálunk az egriek.

Forrás: Pinceszínház Eger

Írjon hozzászólást